Másképp gondoljuk...

Helyszín: fürdőszoba, a tükör előtt
Szereplők: Kököjszi és anyuja
Téma: reggeli készülődés

Épp rutinszerű illatosításomat hajtom végre, mikor Kököjszi kérdőn néz rám.
- Ez lányos illat?
- Igen
- Miért illatosítod magad? Már van pasid!
- Hogy ne legyek büdi.
- Eddig sem voltál az.


Nem mentem bele a további magyarázkodásba :)

Én Hősöm!

Tegnap voltunk Kököjszivel a sebészetem, a héten már másodszorra ugyanis begyulladt a körömágya… nem részletezném, elég annyi, hogy ramatyul néz ki szegénykém. Minden alkalommal, mikor orvoshoz megyünk, és benne van a pakliban valami fájdalmas, olyankor előre megbeszéljük, elmondok neki mindent, hogy ne akkor kelljen szembesülnie. Eddig nagyon jól bevált ez a módszer, soha semmi hiszti, sírás meg ilyesmi nem volt. Most sem. :) Légyeg, hogy kinyomkodták neki a kinyomkodni valót, azt mondta a dokinak, hogy nem fáj. Csak úgy megjegyezném, hogy én rosszabbul viseltem az egész hercehurcát, mint Ő. Végül én fogtam meg a kezét. :) Este kötéscserére kerül a sor, szólok neki előre, hogy ki kell nyomiznom megint, nehogy jobban begyulladjon. Szól, hogy óvatosan, hogy ne fájjon. A következőképpen zajlott a további beszélgetésünk:

Én: Majd finoman csinálom, de azt mondtad, a Doki bácsinál sem fájt.

Kököj: De fájt!

Én: Akkor miért nem szóltál? Még kérdezték is, te meg azt mondtad, hogy nem fáj.

Kököj: Mert nem akartam, hogy szomorú legyen a Doki bácsi, amiért fájdalmat okoz nekem!



Nem érdekel, ki mit mond, ezt a gyereket csak szeretni lehet! :) meg puszilgatni…meg ölelgetni. Szeretem na. Mert megérdemli. Punktum.



Aztán…

Hazafele menet, megkérdezte, hogy ehetünk-e fagyit. Miután napi rendszerességgel kérdezgetik már tőlem, - tekintettel a nehezen elmúló orrfolyós időszakra mindig halogattam – gondoltam eljött az idő egy gombóc jól megérdemelt fini fagylaltra. Vettünk is egy-egy gombócot, de meg kellet kérnem Kököjt, hogy várjon meg a bejárat előtt a fagyikkal, míg én veszek kenyeret a péknél. Mikor már majdnem végeztem, láttam, hogy megette az övét és lefele görbülő szájjal néz rám. Mondtam neki, hogy megeheti nyugodtan az enyémet is, ha szeretné. Még mindig sírásra áll a szája. Kérdezem tőle mi a baj. Válasz: „Leejtettem a fagyidat, ne haragudj!” Mondom, nem haragszom, semmi baj, kidobjuk, mehetünk haza. Már sír. Nem győzöm mondogatni neki, hogy biz’ isten nem haragszom, ne sírjon már. „De végre vettél nekem fagyit, erre leejtem a tiédet!”

Mosolyogtam, kapott puszit, és hazablattyogtunk.

Dararajz

Mostanában azon gondolkodom, hogyan tudnám úgy eltölteni a gyerekekkel az időt, hogy új kreatív elfoglaltságokat találunk. Ma kitaláltam a dararajzot. Amolyan homokba rajzolás homok, és tengerpart nélkül : )


Egy tálca aljára ragasztottam két színes papírlapot, aztán szórtam rá darát, amibe az ujjukkal rajzolhattak. Nagyon élvezték, és szerintem született egy-két igazán jól sikerült rajz is. (személy szerint a csiga a kedvencem : ) )

Pontosan tíz óra húsz perckor…

…töltötte be Buborék, azaz Bobojsza a negyedik életévét. Jelentem tegnap kibulizta magát, ezért reggel kicsit nehezebben kelt fel, morcosabb is volt mint általában, de nem kell megijedni, ugyanolyan huncut mosolya volt, mint az elmúlt négy évben.


Kis mese Róla:

- Bobjsza mestere annak, hogy bármilyen disznóság elkövetése után képes elérni, hogy az ember harag helyett imádattal halmozza őt el. Egyszer nagyon mérges voltam rá valamiért, szidtam, mint a bokrot, erre szeretetteljesen megfogta az arcom a pici kezeivel, odahúzott magához (én még mindig leteremtem éppen), majd nyomott egy puszit, és közölte, hogy „szeretlek”. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor nem neveti el magát, és öleli át a gyerekét!

- Valamint Bobojsza mestere a hülyére vevésnek is. Úgy másfél éves lehetett, mikor egyszer csak elkezdett keservesen sírni. Apja rohan hozzá, aztán csak ezt hallom: „megint bevettem” Bobojsza képes volt vigyorogva olyan keserves sírást imitálni, mintha nyúznák. Mindezt persze csakis a saját szórakoztatására :)

- Mindezek mellet azért nagyon jó testvér. Mondjuk volt kitől tanulnia, mert Kököjszi is jó testvére.

- És végül: Bobojsza gyönyörű. Igen, tudom, anyja vagyok, ez egyenlő az elfogultsággal, de tessen elhinni, nem csak én látom így. Mikor én születtem, és édesanyám kérdezte apumat, hogy milyen vagyok, apum csak ennyit mondott: „Hát…lila, és ordít” Amikor Bobojszát meglátta, ezt mondta: „Olyan, mint egy porcelánbaba” Ugye a különbség világos :)

- Porcelánbabánk:

Boldog szülinapot! :)

Ahogy kéz a kézben...

...sétálunk reggel az oviba, aztán délután hazafelé, mindig elérzékenyülök kicsit. Annyira jó érzés fogni a pici, puha, megelg kezüket. Nem tudom még hány évig engedik ezt nekem, de addig kiélvezem minden percét! :)

Mi, és a scrapbook

Jelentem scrapbook mániás lettem. Teljesen beleszerettem, Kököjsziéknek ezt a manós hátteret, és fejlécet is ezzel a „technikával” készítettem. Pár nappal ezelőtt Kököjszi hazahozott egy rajzot, amit az oviban készített. Nagyon megtetszett, és arra gondoltam miért is ne lehetne a rajzaiból olyan képeket készíteni, amiben benne van Ő is. Az eszközök, és a képek már készen álltak, ezért nekiláttam. Íme az első közös (merthogy együtt találtuk ki, hogy az eredetin kívül még mivel „színezzük”) alkotásunk:

Elhatároztam, hogy sok ilyen képet készítek majd, aztán csinálok egy albumot nyomtatott formában. Emléknek, és ajándéknak is egyaránt jó lesz. Szerintem :)

Következő életünkben

Tegnap, mikor hazafele sétálgattunk, megláttunk egy csudaszép cicát. Nyávogott, mi természetesen visszanyávogtunk neki, mert ugye azt úgy illik. :) Felnőtt létem teljes tudatában végignyávogtam a fél utcát. Nem, nem vagyok bolond, csak a gyerekeim kérdezgették, hogy ezt, meg azt hogyan mondják a cicák. Aztán kicsit elszaladt velünk a ló (igen, ezt is lehet még fokozni :) ), és azon kaptuk magunkat, hogy már azt latolgatjuk, hogy következő életünkben (amikoris persze macseknak születünk, és alkotunk egy szép nagy macska klánt) milyen gazdit is szeretnénk. Egy öreg néni fog minket befogadni, ebben mindenki egyetértett, akinél meleg van, és mindig kapunk (napi 3 alkalommal) finom étkeket, és aki esténként a tűzhely előtt üldögélve mesét olvas nekünk. Mi meg hálából játszunk a gombolyagokkal, és a néni unokáival. Sőt, még azt is megengedjünk, hogy a kis lurkók meghúzzák a farkunkat.


Aztán ma valahogy ráakadtam néhány igen kényelmesnek kinéző cicaágyikóra. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy következő életem gazdijának üzenjek most: Izé, esetleg lehetne, hogy már az első együtttöltött karácsonyunk alkalmával meg tetszik lepni engem egy ilyennel? Nyáúú.

Vagy esetleg egy ilyennel?