Eljött az idő. Visszavonhatatlanul elindult a folyamat. Bár őszintén szólva voltak pillanataim, mikor szívem szerint visszacsináltam volna az egészet, de legalább is vágytam rá, hogy egy könnyed séta erejéig átpasszolhassam valaki másnak a velem történteket…csak úgy kölcsönbe. De nem lehetett. Emlékszem, megfogadtam, hogy nem fogok káromkodni. Betartottam. Kajabálni sem akarttam, de sajnos a TV rossz hatással van az emberre, azt hiszi, hogy mindent úgy kell csinálni, ahogyan ott látja, ezért úgy három hosszú percig (míg a nővérke rám nem szólt) igen is kajabáltam. Ettől eltekintve elég csendes, de fájdalmas órák teltek el. Emlékszem arra is, hogy Api nézte a monitort és együtt szurkoltunk, hogy az elkövetkezendő alkalommal mindig nagyobb és nagyobb számokat mutasson. Amolyan verseny volt ez. Így, (utólag csak nekem) gyorsabban teltek az órák. Közben néha megvizsgáltak, tanakodtak. Mikor Api simogatott, az mindkettőnket megnyugtatta. Az már kevésbé, mikor azokra az idegesítő légzési technikákra emlékeztetett, és szemléltette őket, csak azért, hogy jobban csináljam. (Fogalma sem volt róla, hogy ÚGY akkor sem lehet levegőhöz jutni! Punktum.)
Elérkezett a pillanat, hogy döntést hozzanak további sorsunkról. Akkor már úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mi fog történni, csak TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI…más!
Irány a rettegett műtő…már nem fáj…nyugodt vagyok, mindjárt vége. Api az ablakon keresztül mosolyog rám. Jó így.
2003. június 17. kedd, délután 3 óra 5 perc.
Az első amit megláttam, (és egy életre az agyamba égett a kép) a kis lilás-szürke popsija, és hurkás lábai :) Pár perc múlva Api amolyan Activity-mozdulatokkal tudtomra adja, hogy Fiúnk született, mégpedig 4400gramm, és 56 cm.
Isten éltessen drága jószívű, okos kis Kököjszim! :)
Szeretlek! Mindannyian szeretünk!
