Majdnem elfelejtettem,...

pedig olyan szép!
Ezt a képet a telefonommal készítettem még tavaly decemberben Kököjsziék osztálytermében.

"Ha nem lenne szeretet, nem lennének gyerekek, mert ők szeretetből lesznek"

Rokonunk Dagobert bácsi

Ma délután a felírt házi feladatok alatt a táblán az is szerepelt, hogy a gyűjtőmunka tárgya Mátyás király.
Mindom Kököjszinek, hogy akkor hoznunk kell valamit.
Erre Ő egy hanyag vállrándítás kíséretében közli, hogy jó, hoz majd egy ezrest.
???
Aztán leesett :)

Ünnepélyes időutazás

Hét évvel ezelőtt egy korházi ágyon feküdtem és bevallom, nagyon féltem. Már előző nap, miután benéztem a műtő ablakán eldöntöttem, hogy bármi is történik, én oda nem. Nem akarom ott végezni. Rettenetesen vártam ezt a napot, már jóelőre elterveztem, megszerveztem mindent, de ugyanakkor minél jobban közeledett, annál jobban féltem is. Aztán kora reggel jöttek értem, hogy megkezdjük az előkészületeket. (Bevallom, minden kínos részletét végigénekeltem, csak hogy elhessegessem a kellemetlen szituációk keltette érzéseket. Nem állítom, hogy normálisnak hittek a kórházi dolgozók :) )

Eljött az idő. Visszavonhatatlanul elindult a folyamat. Bár őszintén szólva voltak pillanataim, mikor szívem szerint visszacsináltam volna az egészet, de legalább is vágytam rá, hogy egy könnyed séta erejéig átpasszolhassam valaki másnak a velem történteket…csak úgy kölcsönbe. De nem lehetett. Emlékszem, megfogadtam, hogy nem fogok káromkodni. Betartottam. Kajabálni sem akarttam, de sajnos a TV rossz hatással van az emberre, azt hiszi, hogy mindent úgy kell csinálni, ahogyan ott látja, ezért úgy három hosszú percig (míg a nővérke rám nem szólt) igen is kajabáltam. Ettől eltekintve elég csendes, de fájdalmas órák teltek el. Emlékszem arra is, hogy Api nézte a monitort és együtt szurkoltunk, hogy az elkövetkezendő alkalommal mindig nagyobb és nagyobb számokat mutasson. Amolyan verseny volt ez. Így, (utólag csak nekem) gyorsabban teltek az órák. Közben néha megvizsgáltak, tanakodtak. Mikor Api simogatott, az mindkettőnket megnyugtatta. Az már kevésbé, mikor azokra az idegesítő légzési technikákra emlékeztetett, és szemléltette őket, csak azért, hogy jobban csináljam. (Fogalma sem volt róla, hogy ÚGY akkor sem lehet levegőhöz jutni! Punktum.)
Elérkezett a pillanat, hogy döntést hozzanak további sorsunkról. Akkor már úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mi fog történni, csak TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI…más!
Irány a rettegett műtő…már nem fáj…nyugodt vagyok, mindjárt vége. Api az ablakon keresztül mosolyog rám. Jó így.

2003. június 17. kedd, délután 3 óra 5 perc.

Az első amit megláttam, (és egy életre az agyamba égett a kép) a kis lilás-szürke popsija, és hurkás lábai :) Pár perc múlva Api amolyan Activity-mozdulatokkal tudtomra adja, hogy Fiúnk született, mégpedig 4400gramm, és 56 cm.

Isten éltessen drága jószívű, okos kis Kököjszim! :)

Szeretlek! Mindannyian szeretünk!

Másképp gondoljuk...

Helyszín: fürdőszoba, a tükör előtt
Szereplők: Kököjszi és anyuja
Téma: reggeli készülődés

Épp rutinszerű illatosításomat hajtom végre, mikor Kököjszi kérdőn néz rám.
- Ez lányos illat?
- Igen
- Miért illatosítod magad? Már van pasid!
- Hogy ne legyek büdi.
- Eddig sem voltál az.


Nem mentem bele a további magyarázkodásba :)

Következő életünkben

Tegnap, mikor hazafele sétálgattunk, megláttunk egy csudaszép cicát. Nyávogott, mi természetesen visszanyávogtunk neki, mert ugye azt úgy illik. :) Felnőtt létem teljes tudatában végignyávogtam a fél utcát. Nem, nem vagyok bolond, csak a gyerekeim kérdezgették, hogy ezt, meg azt hogyan mondják a cicák. Aztán kicsit elszaladt velünk a ló (igen, ezt is lehet még fokozni :) ), és azon kaptuk magunkat, hogy már azt latolgatjuk, hogy következő életünkben (amikoris persze macseknak születünk, és alkotunk egy szép nagy macska klánt) milyen gazdit is szeretnénk. Egy öreg néni fog minket befogadni, ebben mindenki egyetértett, akinél meleg van, és mindig kapunk (napi 3 alkalommal) finom étkeket, és aki esténként a tűzhely előtt üldögélve mesét olvas nekünk. Mi meg hálából játszunk a gombolyagokkal, és a néni unokáival. Sőt, még azt is megengedjünk, hogy a kis lurkók meghúzzák a farkunkat.


Aztán ma valahogy ráakadtam néhány igen kényelmesnek kinéző cicaágyikóra. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy következő életem gazdijának üzenjek most: Izé, esetleg lehetne, hogy már az első együtttöltött karácsonyunk alkalmával meg tetszik lepni engem egy ilyennel? Nyáúú.

Vagy esetleg egy ilyennel?