Mindom Kököjszinek, hogy akkor hoznunk kell valamit.
Erre Ő egy hanyag vállrándítás kíséretében közli, hogy jó, hoz majd egy ezrest.
???
Aztán leesett :)
2011. április 28., csütörtök
Rokonunk Dagobert bácsi
Ma délután a felírt házi feladatok alatt a táblán az is szerepelt, hogy a gyűjtőmunka tárgya Mátyás király.
Mindom Kököjszinek, hogy akkor hoznunk kell valamit.
Erre Ő egy hanyag vállrándítás kíséretében közli, hogy jó, hoz majd egy ezrest.
???
Aztán leesett :)
Mindom Kököjszinek, hogy akkor hoznunk kell valamit.
Erre Ő egy hanyag vállrándítás kíséretében közli, hogy jó, hoz majd egy ezrest.
???
Aztán leesett :)
2010. június 17., csütörtök
Ünnepélyes időutazás
Hét évvel ezelőtt egy korházi ágyon feküdtem és bevallom, nagyon féltem. Már előző nap, miután benéztem a műtő ablakán eldöntöttem, hogy bármi is történik, én oda nem. Nem akarom ott végezni. Rettenetesen vártam ezt a napot, már jóelőre elterveztem, megszerveztem mindent, de ugyanakkor minél jobban közeledett, annál jobban féltem is. Aztán kora reggel jöttek értem, hogy megkezdjük az előkészületeket. (Bevallom, minden kínos részletét végigénekeltem, csak hogy elhessegessem a kellemetlen szituációk keltette érzéseket. Nem állítom, hogy normálisnak hittek a kórházi dolgozók :) )
Eljött az idő. Visszavonhatatlanul elindult a folyamat. Bár őszintén szólva voltak pillanataim, mikor szívem szerint visszacsináltam volna az egészet, de legalább is vágytam rá, hogy egy könnyed séta erejéig átpasszolhassam valaki másnak a velem történteket…csak úgy kölcsönbe. De nem lehetett. Emlékszem, megfogadtam, hogy nem fogok káromkodni. Betartottam. Kajabálni sem akarttam, de sajnos a TV rossz hatással van az emberre, azt hiszi, hogy mindent úgy kell csinálni, ahogyan ott látja, ezért úgy három hosszú percig (míg a nővérke rám nem szólt) igen is kajabáltam. Ettől eltekintve elég csendes, de fájdalmas órák teltek el. Emlékszem arra is, hogy Api nézte a monitort és együtt szurkoltunk, hogy az elkövetkezendő alkalommal mindig nagyobb és nagyobb számokat mutasson. Amolyan verseny volt ez. Így, (utólag csak nekem) gyorsabban teltek az órák. Közben néha megvizsgáltak, tanakodtak. Mikor Api simogatott, az mindkettőnket megnyugtatta. Az már kevésbé, mikor azokra az idegesítő légzési technikákra emlékeztetett, és szemléltette őket, csak azért, hogy jobban csináljam. (Fogalma sem volt róla, hogy ÚGY akkor sem lehet levegőhöz jutni! Punktum.)
Elérkezett a pillanat, hogy döntést hozzanak további sorsunkról. Akkor már úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mi fog történni, csak TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI…más!
Irány a rettegett műtő…már nem fáj…nyugodt vagyok, mindjárt vége. Api az ablakon keresztül mosolyog rám. Jó így.
2003. június 17. kedd, délután 3 óra 5 perc.
Az első amit megláttam, (és egy életre az agyamba égett a kép) a kis lilás-szürke popsija, és hurkás lábai :) Pár perc múlva Api amolyan Activity-mozdulatokkal tudtomra adja, hogy Fiúnk született, mégpedig 4400gramm, és 56 cm.
Isten éltessen drága jószívű, okos kis Kököjszim! :)
Szeretlek! Mindannyian szeretünk!
Eljött az idő. Visszavonhatatlanul elindult a folyamat. Bár őszintén szólva voltak pillanataim, mikor szívem szerint visszacsináltam volna az egészet, de legalább is vágytam rá, hogy egy könnyed séta erejéig átpasszolhassam valaki másnak a velem történteket…csak úgy kölcsönbe. De nem lehetett. Emlékszem, megfogadtam, hogy nem fogok káromkodni. Betartottam. Kajabálni sem akarttam, de sajnos a TV rossz hatással van az emberre, azt hiszi, hogy mindent úgy kell csinálni, ahogyan ott látja, ezért úgy három hosszú percig (míg a nővérke rám nem szólt) igen is kajabáltam. Ettől eltekintve elég csendes, de fájdalmas órák teltek el. Emlékszem arra is, hogy Api nézte a monitort és együtt szurkoltunk, hogy az elkövetkezendő alkalommal mindig nagyobb és nagyobb számokat mutasson. Amolyan verseny volt ez. Így, (utólag csak nekem) gyorsabban teltek az órák. Közben néha megvizsgáltak, tanakodtak. Mikor Api simogatott, az mindkettőnket megnyugtatta. Az már kevésbé, mikor azokra az idegesítő légzési technikákra emlékeztetett, és szemléltette őket, csak azért, hogy jobban csináljam. (Fogalma sem volt róla, hogy ÚGY akkor sem lehet levegőhöz jutni! Punktum.)
Elérkezett a pillanat, hogy döntést hozzanak további sorsunkról. Akkor már úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mi fog történni, csak TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI…más!
Irány a rettegett műtő…már nem fáj…nyugodt vagyok, mindjárt vége. Api az ablakon keresztül mosolyog rám. Jó így.
2003. június 17. kedd, délután 3 óra 5 perc.
Az első amit megláttam, (és egy életre az agyamba égett a kép) a kis lilás-szürke popsija, és hurkás lábai :) Pár perc múlva Api amolyan Activity-mozdulatokkal tudtomra adja, hogy Fiúnk született, mégpedig 4400gramm, és 56 cm.
Isten éltessen drága jószívű, okos kis Kököjszim! :)
Szeretlek! Mindannyian szeretünk!
2010. május 25., kedd
Igazszerelem
Mostanában Bobojsza gyakran jön oda hozzám, hogy beszélgessünk. Ilyenkor előbb utóbb valahogy mindig Misinél, a nagy szerelménél kötünk ki. Csillogó szemmel meséli, hogy alvás közben - mikor az óvónénik nincsenek a csoportszobában – „cókolóztunk a Miszivel” Kíváncsi vagyok, ezért faggatom tovább miről is kell még tudnom Misivel kapcsolatban. Hát…nagy mázlista ez a kis fickó, az biztos. Ugyanis lányom elmondása alapján Misifiúnak két szerelme is van, az egyik Bobojszám, a másik Boboj legjobb barátnője. És igen. Naphosszat „cókolóznak” felváltva személyt és helyszínt, mindezt úgy, hogy a két lány még egyszer sem veszett össze emiatt. Valahogy természetes a számukra ez a helyzet. Én szeretem Misit, és Vivit, Vivi szereti Misit és engem, és Misi is szeret minket. Így látják. Nincs féltékenység, nincs birtoklási vágy, csak szeretet.Tegnap Kököjszi odajön hozzám, hogy megtudakolja, hogyan lehetne kisbabája. Szemem kerekedik, próbálom összeszedni magam, hogy értelmes válaszokkal szolgáljak. Többé-kevésbé talán sikerült is, mikor megkérdezem Tőle, hogy honnan jött a gondolat. A válasz a következő volt: „Ja! Bobojszát érdekelte, hogy neki és Misinek hogyan lehetne kisbabája.” Jesszus! Fiatal vagyok én még nagymamának, Bobojszárol meg ne is beszéljünk! Nem volt egyszerű a további beszélgetésem a lányommal, de reményeim szerint hatásos.
„Anya! Tudod, mire gondolok, mikor cókolózok a Miszivel?”
„Annyira szerelmes vagyok Beléd!”
2010. május 19., szerda
Szömörce királykisasszony és a Vörös sárkány
Hol volt, hol nem volt...
Messze, hét határon is túl, élt egyszer egy király és egy királyné. Egy szép tavaszi napon, mikor a kertjükben sétáltak - éppen a kedvenc szömörce bokruk mellett -, a királyné megérezte, hogy gyermeket vár. Így aztán, mikor lányuk született, el is nevezték Szömörcének. Telt-múlt az idő, a kislányból egy gyönyörű királykisasszony cseperedett. Nemcsak, hogy szép volt, de messze földön híres is gyönyörű hangjáról, és arról, hogy esténként mikor lement a Nap, kiült a vár legmagasabb tonyának ablakába, és addig énekelt, amíg álomba nem szenderült mindenki.
Hogy, hogy nem, a királyleány énekének híre eljutott a Vörös sárkány várába. Az gondolt egyet, és sebtiben útra kelt, hogy elrabolja a Szömörcét! Csak szállt és szállt tizenkét éjjelen és tizenkét nappalon át, mígnem elért a király várához. Ott, a közeli erdő szélén megpihent. Mikor lement a Nap, és Szömörce királykisasszony álomba énekelte népét, a sárkány csapott egy nagyot hatalmas szárnyaival, felröppent a magasba, megragadta a Szömörce derekát és már vitte is magával. Szálltak sebesen a sárkány vára felé köd előttük, köd utánuk.
Mihelyt felébredtek, a király és az udvar népe ráeszmélt, hogy elrabolták a királykisasszonyt! A király kihirdette, hogy aki épségben és egészségben hazahozza lányát, az megkapja leánya kezét és fele királyságát. Útra is kelt sok vitéz és lovag, de senki sem hallotta hírét a királylánynak.
Egyre csak teltek a napok, de Szömörce hiába várta megmentőjét. Amióta elvitte őt a Vörös sárkány, egy hang sem jött ki a torkán, annyira bánatos volt szegény. Egy szép napon aztán, a sárkány odament a királylányhoz és kérlelni kezdte, ha már nem énekel neki, legalább beszélgessen ővele, mert biz belepusztul az unalomba amíg a lovagokat várja. Mivel a sárkány rendesen gondját viselte - etette, itatta, szép ruhába öltöztette -, gondolta Szömörce, ennyit igazán megtehet, és mesélni kezdett a sárkánynak. Teltek a napok, a hetek és a hónapok. Egyszer aztán azon kapták magukat, hogy egymásba szerettek! Az ám! De a sárkány mégsem vehette feleségül Szömörcét!
Ezért aztán a sárkány útra kelt, hogy felkeresse, a messze földön híres Ezüst boszorkányt, hogy megkérje, változtassa őt halandóvá. Száz és száz király birodalmán átrepülve végül rátalált az Ezüst boszorkány házára. Mikor odaért, bekopogott az ajtón. Egy gyönyörű ezüsthajú boszorkány nyitott ajtót. A sárkány azt mondta:
- Adjon Isten szép napot boszorkány asszonyság!
- Nagy szerencséd te sárkány, hogy ilyen szépen köszöntöttél, máskülönben szétszaggattak volna a farkasaim! Mondd, hát mi végett kerestél meg engem!?
Azzal elmesélte a történetét töviről-hegyire a sárkány.
- Szívesen segítenék rajtad, de nekem nincs ennyi hatalmam. Keresd meg a nővéremet, az Arany boszorkányt, ő talán segíthet!
Mielőtt útnak eresztette volna, adott neki egy szálat a hajából, ami nyomban egy csudaszép ezüstkendővé vált. Meghagyta, hogy amint találkozik a nővérével, mutassa meg neki a kendőt, így az tudni fogja, hogy a húga küldte.
Röpült hát tovább a sárkány, majd három hónapig csak röpült, mire elérte az Arany boszorkány házát. Mikor megérkezett, bekopogott az ajtón. Egy gyönyörű aranyhajú boszorkány nyitott ajtót. A sárkány ismét azt mondta:
- Adjon Isten szép napot boszorkány asszonyság!
- Nagy szerencséd te sárkány, hogy ilyen szépen köszöntöttél, máskülönben szétszaggattak volna a medvéim! Mondd, miért kerestél meg engem!?
Úgy tett, ahogy az Ezüst boszorkány meghagyta. Miután őneki is elmesélte a történetét, így szólt a boszorkány:
- Sajnos én sem tudok segíteni rajtad kedves sárkány, de a nővérem, a Gyémánt boszorkány bizonyosan tud!
Azzal ő is kitépte egy szál haját, ami azon nyomban aranyszínű kendővé vált! Ez a boszorkány is meghagyta, mutassa fel a kendőt, hogy húga tudja, ő küldte el hozzá! Elindult a sárkány, hogy megkeresse a Gyémánt boszorkányt.
Röpült, csak röpült, amíg meg nem pillantotta a harmadik boszorkány házát. Ott leszállt, és bekopogott. Őt is, - mint a testvéreit – illendően köszöntötte. Elmesélte, mi járatban jött hozzá, majd megmutatta a kendőket.
- Jöjj hát derék sárkány, elkészítem neked a varázsitalt, ami segít rajtad!
Három nap és éjszaka várt türelmesen a sárkány mire elkészült az ital. Amint megitta, láss csodát, egy daliás, holló fekete hajú királyfi termett a boszorkány előtt! Kabátja és csizmája vörös sárkánybőr volt.
A Gyémánt boszorkány is adott egy hajszálat – ami nyomban gyémánt kendővé változott – a Vörös királyfinak – mert immár így hívták – és azt mondta:
- Fogadd el tőlem és a húgaimtól nászajándékba ezeket a bűvös kendőket.
- Az ezüst kendőt, ha leteríted, az nyomban annyi finom ételt varázsol eléd, amennyit az éhséged kíván!
- Az arany kendőt, ha megrázod, éppen annyi aranyat hullajt magából amennyire szükséged van!
- A gyémánt kendőt, ha feldobod az égre, egy gyönyörű hófehér paripa száll eléd, hogy oda röpítsen, ahová akarod! Csak annyi a dolgod, hogy háromszor megsimogatod ezüstös sörényét, és a fülébe súgod az úti célodat!
A királyfi megköszönte a szép ajándékokat, felszállt a hófehér paripára, háromszor megsimogatta a sörényét és belesúgta a fülébe:
- Vigyél haza tündérszép Szömörce királykisasszonyomhoz!
Azzal hipp-hopp ott teremtek Szömörcénél, aki alig akart hinni a szemének csodálkozásában. Ezután, örök hűséget fogadtak egymásnak az öreg király várában, és azóta is boldogan élnek, ha még meg nem haltak!
Itt a vége, fuss el véle, a mesének vége!
Messze, hét határon is túl, élt egyszer egy király és egy királyné. Egy szép tavaszi napon, mikor a kertjükben sétáltak - éppen a kedvenc szömörce bokruk mellett -, a királyné megérezte, hogy gyermeket vár. Így aztán, mikor lányuk született, el is nevezték Szömörcének. Telt-múlt az idő, a kislányból egy gyönyörű királykisasszony cseperedett. Nemcsak, hogy szép volt, de messze földön híres is gyönyörű hangjáról, és arról, hogy esténként mikor lement a Nap, kiült a vár legmagasabb tonyának ablakába, és addig énekelt, amíg álomba nem szenderült mindenki.
Hogy, hogy nem, a királyleány énekének híre eljutott a Vörös sárkány várába. Az gondolt egyet, és sebtiben útra kelt, hogy elrabolja a Szömörcét! Csak szállt és szállt tizenkét éjjelen és tizenkét nappalon át, mígnem elért a király várához. Ott, a közeli erdő szélén megpihent. Mikor lement a Nap, és Szömörce királykisasszony álomba énekelte népét, a sárkány csapott egy nagyot hatalmas szárnyaival, felröppent a magasba, megragadta a Szömörce derekát és már vitte is magával. Szálltak sebesen a sárkány vára felé köd előttük, köd utánuk.
Mihelyt felébredtek, a király és az udvar népe ráeszmélt, hogy elrabolták a királykisasszonyt! A király kihirdette, hogy aki épségben és egészségben hazahozza lányát, az megkapja leánya kezét és fele királyságát. Útra is kelt sok vitéz és lovag, de senki sem hallotta hírét a királylánynak.
Egyre csak teltek a napok, de Szömörce hiába várta megmentőjét. Amióta elvitte őt a Vörös sárkány, egy hang sem jött ki a torkán, annyira bánatos volt szegény. Egy szép napon aztán, a sárkány odament a királylányhoz és kérlelni kezdte, ha már nem énekel neki, legalább beszélgessen ővele, mert biz belepusztul az unalomba amíg a lovagokat várja. Mivel a sárkány rendesen gondját viselte - etette, itatta, szép ruhába öltöztette -, gondolta Szömörce, ennyit igazán megtehet, és mesélni kezdett a sárkánynak. Teltek a napok, a hetek és a hónapok. Egyszer aztán azon kapták magukat, hogy egymásba szerettek! Az ám! De a sárkány mégsem vehette feleségül Szömörcét!
Ezért aztán a sárkány útra kelt, hogy felkeresse, a messze földön híres Ezüst boszorkányt, hogy megkérje, változtassa őt halandóvá. Száz és száz király birodalmán átrepülve végül rátalált az Ezüst boszorkány házára. Mikor odaért, bekopogott az ajtón. Egy gyönyörű ezüsthajú boszorkány nyitott ajtót. A sárkány azt mondta:
- Adjon Isten szép napot boszorkány asszonyság!
- Nagy szerencséd te sárkány, hogy ilyen szépen köszöntöttél, máskülönben szétszaggattak volna a farkasaim! Mondd, hát mi végett kerestél meg engem!?
Azzal elmesélte a történetét töviről-hegyire a sárkány.
- Szívesen segítenék rajtad, de nekem nincs ennyi hatalmam. Keresd meg a nővéremet, az Arany boszorkányt, ő talán segíthet!
Mielőtt útnak eresztette volna, adott neki egy szálat a hajából, ami nyomban egy csudaszép ezüstkendővé vált. Meghagyta, hogy amint találkozik a nővérével, mutassa meg neki a kendőt, így az tudni fogja, hogy a húga küldte.
Röpült hát tovább a sárkány, majd három hónapig csak röpült, mire elérte az Arany boszorkány házát. Mikor megérkezett, bekopogott az ajtón. Egy gyönyörű aranyhajú boszorkány nyitott ajtót. A sárkány ismét azt mondta:
- Adjon Isten szép napot boszorkány asszonyság!
- Nagy szerencséd te sárkány, hogy ilyen szépen köszöntöttél, máskülönben szétszaggattak volna a medvéim! Mondd, miért kerestél meg engem!?
Úgy tett, ahogy az Ezüst boszorkány meghagyta. Miután őneki is elmesélte a történetét, így szólt a boszorkány:
- Sajnos én sem tudok segíteni rajtad kedves sárkány, de a nővérem, a Gyémánt boszorkány bizonyosan tud!
Azzal ő is kitépte egy szál haját, ami azon nyomban aranyszínű kendővé vált! Ez a boszorkány is meghagyta, mutassa fel a kendőt, hogy húga tudja, ő küldte el hozzá! Elindult a sárkány, hogy megkeresse a Gyémánt boszorkányt.
Röpült, csak röpült, amíg meg nem pillantotta a harmadik boszorkány házát. Ott leszállt, és bekopogott. Őt is, - mint a testvéreit – illendően köszöntötte. Elmesélte, mi járatban jött hozzá, majd megmutatta a kendőket.
- Jöjj hát derék sárkány, elkészítem neked a varázsitalt, ami segít rajtad!
Három nap és éjszaka várt türelmesen a sárkány mire elkészült az ital. Amint megitta, láss csodát, egy daliás, holló fekete hajú királyfi termett a boszorkány előtt! Kabátja és csizmája vörös sárkánybőr volt.
A Gyémánt boszorkány is adott egy hajszálat – ami nyomban gyémánt kendővé változott – a Vörös királyfinak – mert immár így hívták – és azt mondta:
- Fogadd el tőlem és a húgaimtól nászajándékba ezeket a bűvös kendőket.
- Az ezüst kendőt, ha leteríted, az nyomban annyi finom ételt varázsol eléd, amennyit az éhséged kíván!
- Az arany kendőt, ha megrázod, éppen annyi aranyat hullajt magából amennyire szükséged van!
- A gyémánt kendőt, ha feldobod az égre, egy gyönyörű hófehér paripa száll eléd, hogy oda röpítsen, ahová akarod! Csak annyi a dolgod, hogy háromszor megsimogatod ezüstös sörényét, és a fülébe súgod az úti célodat!
A királyfi megköszönte a szép ajándékokat, felszállt a hófehér paripára, háromszor megsimogatta a sörényét és belesúgta a fülébe:
- Vigyél haza tündérszép Szömörce királykisasszonyomhoz!
Azzal hipp-hopp ott teremtek Szömörcénél, aki alig akart hinni a szemének csodálkozásában. Ezután, örök hűséget fogadtak egymásnak az öreg király várában, és azóta is boldogan élnek, ha még meg nem haltak!
Itt a vége, fuss el véle, a mesének vége!
2010. május 11., kedd
Másképp gondoljuk...
Helyszín: fürdőszoba, a tükör előtt
Szereplők: Kököjszi és anyuja
Téma: reggeli készülődés
Épp rutinszerű illatosításomat hajtom végre, mikor Kököjszi kérdőn néz rám.
- Ez lányos illat?
- Igen
- Miért illatosítod magad? Már van pasid!
- Hogy ne legyek büdi.
- Eddig sem voltál az.
Nem mentem bele a további magyarázkodásba :)
Szereplők: Kököjszi és anyuja
Téma: reggeli készülődés
Épp rutinszerű illatosításomat hajtom végre, mikor Kököjszi kérdőn néz rám.
- Ez lányos illat?
- Igen
- Miért illatosítod magad? Már van pasid!
- Hogy ne legyek büdi.
- Eddig sem voltál az.
Nem mentem bele a további magyarázkodásba :)
2010. május 5., szerda
Én Hősöm!
Tegnap voltunk Kököjszivel a sebészetem, a héten már másodszorra ugyanis begyulladt a körömágya… nem részletezném, elég annyi, hogy ramatyul néz ki szegénykém. Minden alkalommal, mikor orvoshoz megyünk, és benne van a pakliban valami fájdalmas, olyankor előre megbeszéljük, elmondok neki mindent, hogy ne akkor kelljen szembesülnie. Eddig nagyon jól bevált ez a módszer, soha semmi hiszti, sírás meg ilyesmi nem volt. Most sem. :) Légyeg, hogy kinyomkodták neki a kinyomkodni valót, azt mondta a dokinak, hogy nem fáj. Csak úgy megjegyezném, hogy én rosszabbul viseltem az egész hercehurcát, mint Ő. Végül én fogtam meg a kezét. :) Este kötéscserére kerül a sor, szólok neki előre, hogy ki kell nyomiznom megint, nehogy jobban begyulladjon. Szól, hogy óvatosan, hogy ne fájjon. A következőképpen zajlott a további beszélgetésünk:
Én: Majd finoman csinálom, de azt mondtad, a Doki bácsinál sem fájt.
Kököj: De fájt!
Én: Akkor miért nem szóltál? Még kérdezték is, te meg azt mondtad, hogy nem fáj.
Kököj: Mert nem akartam, hogy szomorú legyen a Doki bácsi, amiért fájdalmat okoz nekem!
Nem érdekel, ki mit mond, ezt a gyereket csak szeretni lehet! :) meg puszilgatni…meg ölelgetni. Szeretem na. Mert megérdemli. Punktum.
Aztán…
Hazafele menet, megkérdezte, hogy ehetünk-e fagyit. Miután napi rendszerességgel kérdezgetik már tőlem, - tekintettel a nehezen elmúló orrfolyós időszakra mindig halogattam – gondoltam eljött az idő egy gombóc jól megérdemelt fini fagylaltra. Vettünk is egy-egy gombócot, de meg kellet kérnem Kököjt, hogy várjon meg a bejárat előtt a fagyikkal, míg én veszek kenyeret a péknél. Mikor már majdnem végeztem, láttam, hogy megette az övét és lefele görbülő szájjal néz rám. Mondtam neki, hogy megeheti nyugodtan az enyémet is, ha szeretné. Még mindig sírásra áll a szája. Kérdezem tőle mi a baj. Válasz: „Leejtettem a fagyidat, ne haragudj!” Mondom, nem haragszom, semmi baj, kidobjuk, mehetünk haza. Már sír. Nem győzöm mondogatni neki, hogy biz’ isten nem haragszom, ne sírjon már. „De végre vettél nekem fagyit, erre leejtem a tiédet!”
Mosolyogtam, kapott puszit, és hazablattyogtunk.
Én: Majd finoman csinálom, de azt mondtad, a Doki bácsinál sem fájt.
Kököj: De fájt!
Én: Akkor miért nem szóltál? Még kérdezték is, te meg azt mondtad, hogy nem fáj.
Kököj: Mert nem akartam, hogy szomorú legyen a Doki bácsi, amiért fájdalmat okoz nekem!
Nem érdekel, ki mit mond, ezt a gyereket csak szeretni lehet! :) meg puszilgatni…meg ölelgetni. Szeretem na. Mert megérdemli. Punktum.
Aztán…
Hazafele menet, megkérdezte, hogy ehetünk-e fagyit. Miután napi rendszerességgel kérdezgetik már tőlem, - tekintettel a nehezen elmúló orrfolyós időszakra mindig halogattam – gondoltam eljött az idő egy gombóc jól megérdemelt fini fagylaltra. Vettünk is egy-egy gombócot, de meg kellet kérnem Kököjt, hogy várjon meg a bejárat előtt a fagyikkal, míg én veszek kenyeret a péknél. Mikor már majdnem végeztem, láttam, hogy megette az övét és lefele görbülő szájjal néz rám. Mondtam neki, hogy megeheti nyugodtan az enyémet is, ha szeretné. Még mindig sírásra áll a szája. Kérdezem tőle mi a baj. Válasz: „Leejtettem a fagyidat, ne haragudj!” Mondom, nem haragszom, semmi baj, kidobjuk, mehetünk haza. Már sír. Nem győzöm mondogatni neki, hogy biz’ isten nem haragszom, ne sírjon már. „De végre vettél nekem fagyit, erre leejtem a tiédet!”
Mosolyogtam, kapott puszit, és hazablattyogtunk.
2010. február 9., kedd
Dararajz
Mostanában azon gondolkodom, hogyan tudnám úgy eltölteni a gyerekekkel az időt, hogy új kreatív elfoglaltságokat találunk. Ma kitaláltam a dararajzot. Amolyan homokba rajzolás homok, és tengerpart nélkül : )
Egy tálca aljára ragasztottam két színes papírlapot, aztán szórtam rá darát, amibe az ujjukkal rajzolhattak. Nagyon élvezték, és szerintem született egy-két igazán jól sikerült rajz is. (személy szerint a csiga a kedvencem : ) )
Egy tálca aljára ragasztottam két színes papírlapot, aztán szórtam rá darát, amibe az ujjukkal rajzolhattak. Nagyon élvezték, és szerintem született egy-két igazán jól sikerült rajz is. (személy szerint a csiga a kedvencem : ) )
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
